"Igen, menj csak kifelé..." Mondtam magamban , miközben füst úr lassan úszott kifelé a tárva nyitott, nagyocsak kertkapun át. Fehér gomolyag volt, és ahogy haladt kifelé, nem változott semmi, csak, hogy több lett belőle. Ezt csak azért írom le, mert érdekes volt számomra, hogy a szomszéd füst a kertkapunkon át halad tovább az ég felé, köd módjára beborítva a kint ácsorgó szomszédságot.
Kicsit több mint fél órával azelőtt, hogy füst-úrfi szemlélésébe mélyedtem volna, még aludtam. Arra ébredtem, hogy apu azt kiabálja - Ég a szomszéd ház!
Felnéztem, a leeresztett redőnyöm mögött valami narancssárgán izzott kint. Ijedten mentem ki a szobámból, anyu a rendőröket hívta, apu pedig öltözködött, hogy kimenjen. Hajnali négy óra volt. A bejárati ajtó ködös üvegén át is narancs fény szikrázott kintről. Mikor apu kiment, láttam a házat. Lángolt. Égett, mint a pokol. Anyunak azt mondták a rendőrök, hogy a tűzoltókat hívja előbb. Anyu hívja - foglalt. Biztos mások is kihívták. Kicsit később hívja - foglalt. Újra - foglalt. Mi van ezekkel? Megint - foglalt. Nem tehetünk mást, csak várunk. Apu kihajtotta az autót, a szomszéd ház közel van a garázshoz. Meg igazából szinte mindenhez, az ő szomszédságában levő házhoz, a mögötte lévő szomszéd szalmabáláihoz, a mi udvarunkhoz, a benne, és előtte állő két fához.
Imi felöltözött, ő is kiment. Kicsit később mi is anyuval. Akkor a tető már le volt égve, lassan omladozott néhol. Fél szomszédság kint állt, de semmit sem tehettek. Az öreglány bent volt valószínüleg, de nem lehetett már rajta segíteni. Kis koromban féltem a nénitől...alkoholbeteg volt, és ez látszott is rajta. Egyik fia meghallt, a másiknak apu szólt.
Végül sikeresen kiértek a tűzoltók is, és nagy nehezen oltani is elkezdtek. Mindenki csak állt, nézték mi történik, egyesek beálltak oltani. így röpült el háromnegyed óra, mintha a tűzben égett volna el ez is. A tűzoltók legorombították az egyik segítkezőt, mert mikor kivülről locsolta a házat, lelocsolt egy bent lévő tűzoltót.
Egy ideig álltunk kint, azután bementünk, bár senki sem bírt elaludni. Apuék kávéztak, én megpróbáltam aludni. Egész éjjel itt állt a tűzoltó autó, meg reggel is. A hejszínelők is itt voltak már. A néni bent égett. Valószínüleg tüzelni próbált, és akkor kapott lágra valami, bár mi épp azt tárgyaltuk éjjel, hogy nem is nagyon tüzelt semmivel.
A szomszédban most egy romos ház ácsorog.
2010. december 21., kedd
2010. december 18., szombat
Képek
A
Tem-
plom
felett
fenn
A szakadt ég
Sarka lóg le.
Belőle angyal
szárnyak folynak alá...
- - - - - - - - - - - - - -
Összedőlt antennaszobor a tömbön.
Fémes recsegéssel sírtak a viharban.
Látom.
- - - - - - - - - - - - - - -
Fehéren szikrázik a fenn
Lanyha könnyei lassacskán apadnak
Sárba kavarjuk keserű könnyét
A létünkból támadt viharnak.
A száraz szeméttájat eltakarja a friss, ropogós hótakaró.
2010. december 10., péntek
2010. november 7., vasárnap
2010. november 1., hétfő
Filozófia - Talán a mai társadalomról....?
Pár hete, filozófia órán beszéltünk egy érdekes dologról. Nem mintha általában nem azokról beszélnénk, csak most konkrétan ez férkőzött úgy belém, hogy úgy érzem leírom.
Az egész alapja egy másik órához fűződik, nem emlékszem pontosan mihez, a lényege az, hogy az emberi elme, eredeti csupasz léte, a születés után, tehát mikor még csecsemő az ember, akkor van igazán telve tudással. Tulajdonképpen azt próbálom megfogalmazni, hogy az emberi elme a felnőtté válás után egyre csak korlátolódik. Belekerül a szürke hétköznapokba, egy rendszerbe, amiből nem hajlandó szabadulni, és senkit sem érdekelnek az olyan megválaszolhatatlan kérdések, hogy honnan ered az élet, van e valami célja, mi a lét, mi az elme, és hasonlók. De ha egy kisgyerek meglát, mondjuk egy fát, és fogalma sincs róla hogy az micsoda....számára a fa valami csodálatos, felfedezetlen dolog lesz, ami magában hordoz mindent, amit tudnunk kéne, az ismeretlent, egész addig, amég meg nem mondják neki, hogy az egy fa. Onnantól kezdve az csak egy fa. Sétálunk a folyóparton, ott egy fa. És? Senki nem veszi észre, az csak egy fa. Senkinek sem mond semmit. Vagy egy másik példa, kisfiú megkérdezte az apját, hogy marad fent a repülő az égen? Ezen én is gondolkodtam gyerek ként. Tényleg, hogy? Hogyan repül? Olyan nagy, meg nehéz, és mégis... . Csodálattal tekint fel, mikor meglátja, jééé, ott egy repülő, és repül! És ő is pilóta akar lenn, hogy repülhessen! Mert az csodálatos. És ekkor az apa elmagyarázza neki, hogy felhajtóerő, meg satöbbi, és onnantól a repülő is csak egy repülő lesz. És nem azért lesz pilóta, mert az olyan csodálatos dolog, hanem mert jól fizet, és érdekli a technika. És hatalommá válik ez is. Pici gyermek ként, olyan varázslatos a világ, aztán az ember felnő, és minden elveszik. Mindenki fent nyűglődik például facebookon, és minden értelmetlen dolgot kiír, linkel, csak, hogy őt, ŐT figyeljék, "like"-olják, meg, ő legyen a központ. Egész nap a gép előtt ül, egy virtuális valóságban, és ez az élete (Ezt az egészet egyébként nagyon jól kritizálja a South Park Frászbook, tehát facebook-ról szóló epizódja, ajánlom figyelembe). Az embereknek az a fontos hogyan néznek ki, mit esznek, hova járnak, eléggé népeszerűek e, és mindenki, MINDENKI csak arra törekszik, hogy meglegyen a társadalmi rangja. Fogyasztói társadalom, csak az élvezettel törődik és a jóléttel. Más országokban (sajnos sok ember számára mondhatni más világban) sokaknak az a problémája, mit egyenek. Megélik e a holnapot. Azt sem tudják mi az az internet.
Engem az indián kultúrák nyűgöznek le valamiért. Csak néhány filmben láttam, de mindenhol kiengyensúlyozott, stabil, bölcs, és szerető embereknek ábrázolták őket. Akiknek a másik ember lénye szent. Nem él bennük az erőszak, és.... lehet, hogy csak én látom így, de sokakban mintha emberi hibák sem lennének, mint a féltékenység, irígység, flegmaság, kapzsiság, kizsákmányolás,lenézés, és efélék, ami a mai ember alapvető tulajdonsága. Mindent, és mindnekit utálunk, aki más mint mi, mert csak és kizárólag mi lehetünk a legjobbak, Minden ember így gondolja. Még lehet, hogy én is. Akárki mást állít, az hazudik. Én is tudom magamról, hogy sokszor irígy vagyok, és féltékeny, és haragszom azért, hogy ilyen vagyok, és hogy mindenki ilyen. Szinte meg van követelve, hogy saját magán kívül senkivel sem törődjön senki őszintén. Az önzetlenség ritka kincs errefelé. De talán túl sokat jártatom a számat. Az emberek szeretettelenek, és egocentrikusak, reklámozzák magukat, aztán álszentül ócsárolják másik énközpotúságát, és önreklámozását. Ha valaki énekel, ne azért énekeljen, hogy mindneki hallja, hogy húúúú, milyen jó hangja van, hanem hogy a lelke megnyugodjon.És csendben mikor senki nem hallja, vagy csak mikor kérik. Vagy ha valamit alkotott, ne rohanjon egyenként oda mindnekihez vele. Várja meg, amég szól az, akinek kell az alkotása, mert ő maga nem tudott olyat alkotni, hogy jó legyen neki. Tegye elérhetővé annak akinek kell készségesen, de soha ne várja el, hogy éljenezzék érte. A magasztalástól sokkal többet jelent, egy köszönet. A szép dolgok nyugodt csendben születnek, nem hurrázás közepedte.
Összevissza, sokmindenről írogattam most....ami bennem volt. Még sok más van, csak össze kell szednem. A lényeg, hogy a mai ember magasztaltatja magát, és önelégült.Valószínüleg mindig is ilyen volt Én nem akarok ilyen lenni. A legszebb dolog, ha másnak szerzel örömet, úgy hogy neked semmi nem jut, csak a másik boldogsága. Ne magadnak akarj hát jót, hanem másnak. Legyél tiszta mint egy gyermek, akinek minden egy csoda, és örömmel rohan az anyjához, egy rétről szedett kis virággal. Az ilyen virágok a legszebbek. Azok az igazán bölcsek, akik tudnak gyermekek lenni, és mindne kis apróságban, meglátni a világot.
Az egész alapja egy másik órához fűződik, nem emlékszem pontosan mihez, a lényege az, hogy az emberi elme, eredeti csupasz léte, a születés után, tehát mikor még csecsemő az ember, akkor van igazán telve tudással. Tulajdonképpen azt próbálom megfogalmazni, hogy az emberi elme a felnőtté válás után egyre csak korlátolódik. Belekerül a szürke hétköznapokba, egy rendszerbe, amiből nem hajlandó szabadulni, és senkit sem érdekelnek az olyan megválaszolhatatlan kérdések, hogy honnan ered az élet, van e valami célja, mi a lét, mi az elme, és hasonlók. De ha egy kisgyerek meglát, mondjuk egy fát, és fogalma sincs róla hogy az micsoda....számára a fa valami csodálatos, felfedezetlen dolog lesz, ami magában hordoz mindent, amit tudnunk kéne, az ismeretlent, egész addig, amég meg nem mondják neki, hogy az egy fa. Onnantól kezdve az csak egy fa. Sétálunk a folyóparton, ott egy fa. És? Senki nem veszi észre, az csak egy fa. Senkinek sem mond semmit. Vagy egy másik példa, kisfiú megkérdezte az apját, hogy marad fent a repülő az égen? Ezen én is gondolkodtam gyerek ként. Tényleg, hogy? Hogyan repül? Olyan nagy, meg nehéz, és mégis... . Csodálattal tekint fel, mikor meglátja, jééé, ott egy repülő, és repül! És ő is pilóta akar lenn, hogy repülhessen! Mert az csodálatos. És ekkor az apa elmagyarázza neki, hogy felhajtóerő, meg satöbbi, és onnantól a repülő is csak egy repülő lesz. És nem azért lesz pilóta, mert az olyan csodálatos dolog, hanem mert jól fizet, és érdekli a technika. És hatalommá válik ez is. Pici gyermek ként, olyan varázslatos a világ, aztán az ember felnő, és minden elveszik. Mindenki fent nyűglődik például facebookon, és minden értelmetlen dolgot kiír, linkel, csak, hogy őt, ŐT figyeljék, "like"-olják, meg, ő legyen a központ. Egész nap a gép előtt ül, egy virtuális valóságban, és ez az élete (Ezt az egészet egyébként nagyon jól kritizálja a South Park Frászbook, tehát facebook-ról szóló epizódja, ajánlom figyelembe). Az embereknek az a fontos hogyan néznek ki, mit esznek, hova járnak, eléggé népeszerűek e, és mindenki, MINDENKI csak arra törekszik, hogy meglegyen a társadalmi rangja. Fogyasztói társadalom, csak az élvezettel törődik és a jóléttel. Más országokban (sajnos sok ember számára mondhatni más világban) sokaknak az a problémája, mit egyenek. Megélik e a holnapot. Azt sem tudják mi az az internet.
Engem az indián kultúrák nyűgöznek le valamiért. Csak néhány filmben láttam, de mindenhol kiengyensúlyozott, stabil, bölcs, és szerető embereknek ábrázolták őket. Akiknek a másik ember lénye szent. Nem él bennük az erőszak, és.... lehet, hogy csak én látom így, de sokakban mintha emberi hibák sem lennének, mint a féltékenység, irígység, flegmaság, kapzsiság, kizsákmányolás,lenézés, és efélék, ami a mai ember alapvető tulajdonsága. Mindent, és mindnekit utálunk, aki más mint mi, mert csak és kizárólag mi lehetünk a legjobbak, Minden ember így gondolja. Még lehet, hogy én is. Akárki mást állít, az hazudik. Én is tudom magamról, hogy sokszor irígy vagyok, és féltékeny, és haragszom azért, hogy ilyen vagyok, és hogy mindenki ilyen. Szinte meg van követelve, hogy saját magán kívül senkivel sem törődjön senki őszintén. Az önzetlenség ritka kincs errefelé. De talán túl sokat jártatom a számat. Az emberek szeretettelenek, és egocentrikusak, reklámozzák magukat, aztán álszentül ócsárolják másik énközpotúságát, és önreklámozását. Ha valaki énekel, ne azért énekeljen, hogy mindneki hallja, hogy húúúú, milyen jó hangja van, hanem hogy a lelke megnyugodjon.És csendben mikor senki nem hallja, vagy csak mikor kérik. Vagy ha valamit alkotott, ne rohanjon egyenként oda mindnekihez vele. Várja meg, amég szól az, akinek kell az alkotása, mert ő maga nem tudott olyat alkotni, hogy jó legyen neki. Tegye elérhetővé annak akinek kell készségesen, de soha ne várja el, hogy éljenezzék érte. A magasztalástól sokkal többet jelent, egy köszönet. A szép dolgok nyugodt csendben születnek, nem hurrázás közepedte.
Összevissza, sokmindenről írogattam most....ami bennem volt. Még sok más van, csak össze kell szednem. A lényeg, hogy a mai ember magasztaltatja magát, és önelégült.Valószínüleg mindig is ilyen volt Én nem akarok ilyen lenni. A legszebb dolog, ha másnak szerzel örömet, úgy hogy neked semmi nem jut, csak a másik boldogsága. Ne magadnak akarj hát jót, hanem másnak. Legyél tiszta mint egy gyermek, akinek minden egy csoda, és örömmel rohan az anyjához, egy rétről szedett kis virággal. Az ilyen virágok a legszebbek. Azok az igazán bölcsek, akik tudnak gyermekek lenni, és mindne kis apróságban, meglátni a világot.
2010. október 28., csütörtök
Omega Fekete Pillangó klip
Szólj
Te vagy újra az ajtóm előtt
Ki valaha oly gyakran jött
A folyton alakot változtató
Örökös illúzió
Lenge szárnyon továbbillanó
Szökött szerelempillangó
Szállj, csak szállj tovább
Kitárt karom útvesztő
Fagyos lett a szívem
Kemény, mint a kő
Menekülj, amíg nem késő
Nézd: aki ebbe a játékba kezd
Az elég, ha egyszer veszt
Jött egy helyedet elfoglaló
Különös hódító
Soha szárnyát se mozdító
Koromfekete pillangó
Szállj, csak szállj tovább
Kitárt karom útvesztő
Fagyos lett a szívem
Kemény, mint a kő
Menekülj, amíg nem késő
Félek, hogy újra őrült leszek
Hát engedd, hogy inkább elfelejtselek
Szállj, csak szállj tovább
Az éjszaka hálót sző
Fagyos lett a szívem
Kemény, mint a kő
Menekülj, amíg nem késő
Fagyos lett a szívem
Kemény, mint a kő
Menekülj, amíg nem késő
2010. október 4., hétfő
Igehírdetés
Az üvegfényen ott mászik
egy vakuló szembogár....
Márai angyala kacsint át rajta
S betekeri pólyával a fejem.
Amnézia fellegekben
Elfeledte igéit széthordta
De "Nem érti ezt az a sok ember".
Halott kezére bízom a szemem.
Mert "a k k o r s z ü l e t t e k n a g y d o l g o k..."
Mikor?
Deliriumos álmok születtek, azok!
Meg férgek...
Nem voltak itt sose nagyok
Véres ajkú, rút angyalok
Radioaktív fény városok
Áradó szemgödrök hisztériáznak.
Nem bátrak, csak viharvertek.
Beszélni mindegyik beszél.
Megáradt kertek
Könnyező felhők harmatától.
Elporladt fogaimat rágom.
Fenn a pusztaságban
Halotti énekét zengi
Az ősztől fakult, lila köd takaró.
Fent háború harsonázik.
Villámok nyekkenése a fényen
Mint ezernyi gépfegyver,
Hadi zeppelinek rút éneke
Ott csüng mind
a háborgó fellegek ajkán.
(Mint gyümölcs a fán?)
Szótlanul...
Senki nem vesz észre semmit.
De beszélni....azt tudnak.
Hiába nyomorognak mártír költők sorozatai
Tollukból hullanak a szavak
Szájukon csöpög a világ gennye
Keserű méz
Szét ebben a világban, senki nem néz.
Csak egy csapat tépett poéta ázik.
Bátrak... lettek és mertek
Szívükben a remény faggyá fázik...
Mert bátrak voltak, s most viharvertek.
egy vakuló szembogár....
Márai angyala kacsint át rajta
S betekeri pólyával a fejem.
Amnézia fellegekben
Elfeledte igéit széthordta
De "Nem érti ezt az a sok ember".
Halott kezére bízom a szemem.
Mert "a k k o r s z ü l e t t e k n a g y d o l g o k..."
Mikor?
Deliriumos álmok születtek, azok!
Meg férgek...
Nem voltak itt sose nagyok
Véres ajkú, rút angyalok
Radioaktív fény városok
Áradó szemgödrök hisztériáznak.
Nem bátrak, csak viharvertek.
Beszélni mindegyik beszél.
Megáradt kertek
Könnyező felhők harmatától.
Elporladt fogaimat rágom.
Fenn a pusztaságban
Halotti énekét zengi
Az ősztől fakult, lila köd takaró.
Fent háború harsonázik.
Villámok nyekkenése a fényen
Mint ezernyi gépfegyver,
Hadi zeppelinek rút éneke
Ott csüng mind
a háborgó fellegek ajkán.
(Mint gyümölcs a fán?)
Szótlanul...
Senki nem vesz észre semmit.
De beszélni....azt tudnak.
Hiába nyomorognak mártír költők sorozatai
Tollukból hullanak a szavak
Szájukon csöpög a világ gennye
Keserű méz
Szét ebben a világban, senki nem néz.
Csak egy csapat tépett poéta ázik.
Bátrak... lettek és mertek
Szívükben a remény faggyá fázik...
Mert bátrak voltak, s most viharvertek.
2010. szeptember 20., hétfő
My way
(Nekem végülis mindegy, csak Te fogd mindig a kezem, minden sinlécre taposva...)
2010. szeptember 12., vasárnap
Mélységek hava
Még csak sírdogál
az ecsetre festett ég.
Még forog a sárban
a megfáradt kerék.
Egyre csak rakodnak le a napok.
Velencei maszkok vigyorognak
S én félek, itt maradok.
Megindulnak az égi hadak
Táncoló háborút vívnak
Vonulnak végig az ablakok alatt.
Árva pillantásom utánnuk röpül
Mint egy szélvésztől kergetett
Megsárgult papírrepülő.
Karodba cibál a szél.
Melegedtől oltott,
Havas táj ringat.
mellkasoddal szemben
a kicsiny szív se fél.
Hidegtől sem reszket
mert megteremtettél.
Barna fényű lámpással mutatod az utat.
mélységes havakban,
Varázslatok alatt.
Ha a szikrázó fehérben
elveszteném szemem
tudom, hogy a lelked hője
mutat utat nekem.
Mikor megfogod a kezem,
S kivezetsz a sötét télből.
az ecsetre festett ég.
Még forog a sárban
a megfáradt kerék.
Egyre csak rakodnak le a napok.
Velencei maszkok vigyorognak
S én félek, itt maradok.
Megindulnak az égi hadak
Táncoló háborút vívnak
Vonulnak végig az ablakok alatt.
Árva pillantásom utánnuk röpül
Mint egy szélvésztől kergetett
Megsárgult papírrepülő.
Karodba cibál a szél.
Melegedtől oltott,
Havas táj ringat.
mellkasoddal szemben
a kicsiny szív se fél.
Hidegtől sem reszket
mert megteremtettél.
Barna fényű lámpással mutatod az utat.
mélységes havakban,
Varázslatok alatt.
Ha a szikrázó fehérben
elveszteném szemem
tudom, hogy a lelked hője
mutat utat nekem.
Mikor megfogod a kezem,
S kivezetsz a sötét télből.
Objektív kiakadás, emlékezetből
Uszályok vonulnak az égen. Haragoszöld járatok csúszkálnak az arany határban. Az őrület határán...talán. De ez még régen volt. Mint álló elevenkép, íródik előttem újra az eltűnt idő, azokból a percekből.
Szép, szép, szép, szépek,szépek,szépek,szép....Nap,nap,nap, napfény, fény, nap....Üvölteni kéne. Az emberek elfelejtettek üvölteni. Eleven, ösztöni tépő akarat az üvöltés.Távolra küldi a feszültséget. Messze az aranyhatárba....messze tőlem.
De ez még régen volt...nyáron. Van mikor ott benn, a szervek közt annyi keserűség és utálat halmozódik, hogy szinte nem kap tőle levegőt az ember. Annyira egyszerű gyógyszerei vannak az életnek, mégsem élünk velük. Kimentem a vasútra, a világ szélére, és közepére, és...nem tudtam élni azzal, ami segít, csak félig. Hangok is voltak benne, nem csak nyers, elemi erő...de segített. Kiléptem az időből, a vilából, és csak én éltem egyedül. Meg ő a szívemben, még ha ezek a pillanatok nem is róla szóltak. Mert Ő mindenhol ott van, nem is lehetne máshol. Kinyit egy kis ablakot, és a szívemből tekint a világra. Elhalkulnak a fények, az álmok, az uszályok az égen, a vasút lakói, kaszáló pókok, lepkék, tücskök, bodobácsok, hallgat a nap, és a nyugvó ég is, csak lebeg.
Lebegnek az arcok, szállnak a feszült elektronok, áramolnak ki a nyitott mellkasomból. Beteg, kétségbeesett harag kavarodik a levegőben, útálat, gyűlölet, felöklendezett felszineség, tűréshatárok felszakadása..Mind felesleges energia. Égesse el a nap, puha lágy melege. Engedjenek vissza a megnyugvás ölére...Szerelmem karjaiba. Üvölts, harapj egyet a világból, azután lélegezz egyet a természetből, és rájössz, hogy hova visz az a vasút a lábaidnál.
Szép, szép, szép, szépek,szépek,szépek,szép....Nap,nap,nap, napfény, fény, nap....Üvölteni kéne. Az emberek elfelejtettek üvölteni. Eleven, ösztöni tépő akarat az üvöltés.Távolra küldi a feszültséget. Messze az aranyhatárba....messze tőlem.
De ez még régen volt...nyáron. Van mikor ott benn, a szervek közt annyi keserűség és utálat halmozódik, hogy szinte nem kap tőle levegőt az ember. Annyira egyszerű gyógyszerei vannak az életnek, mégsem élünk velük. Kimentem a vasútra, a világ szélére, és közepére, és...nem tudtam élni azzal, ami segít, csak félig. Hangok is voltak benne, nem csak nyers, elemi erő...de segített. Kiléptem az időből, a vilából, és csak én éltem egyedül. Meg ő a szívemben, még ha ezek a pillanatok nem is róla szóltak. Mert Ő mindenhol ott van, nem is lehetne máshol. Kinyit egy kis ablakot, és a szívemből tekint a világra. Elhalkulnak a fények, az álmok, az uszályok az égen, a vasút lakói, kaszáló pókok, lepkék, tücskök, bodobácsok, hallgat a nap, és a nyugvó ég is, csak lebeg.
Lebegnek az arcok, szállnak a feszült elektronok, áramolnak ki a nyitott mellkasomból. Beteg, kétségbeesett harag kavarodik a levegőben, útálat, gyűlölet, felöklendezett felszineség, tűréshatárok felszakadása..Mind felesleges energia. Égesse el a nap, puha lágy melege. Engedjenek vissza a megnyugvás ölére...Szerelmem karjaiba. Üvölts, harapj egyet a világból, azután lélegezz egyet a természetből, és rájössz, hogy hova visz az a vasút a lábaidnál.
2010. szeptember 9., csütörtök
C2.
Kint háború van. Bent meg szorít valami...rámcsimpaszkodott, nem hagy békén. Rezgett a dolog, és azután rámtelepedett. Szemem előtt füstkarikákból áll össze a naptár. Ugrál a szivem, sikítozik, kiabál, jajveszékel...De nem hallja senki. Én meg csak fogom be a pofáját, nem sok sikerrel. Még mindig üvölt a C. Üvölt az elmúlt évekből is, és az elmúlt percekből. Kiszaladnék az ablakon, és elaludnék egy villám ölén.
C.
Ahogy kilépett a zeneiskolából, beborult az ég. Négyésfél óráig nyomta a c-t szüntelen. El is aludt alatta, egyet vagy másfelet. Közben elgémberedett a keze, a szája és talán a szíve is. Hogy tud egy idétlen techinkai rezzenés hiánya így fájni? Néha elindultak dallamok a fejében...de a születés kezdeténél megszüntek. Csak a dó maradt. C.
2010. szeptember 8., szerda
2010. szeptember 7., kedd
A Mi Házunk
Lassan kifolyik a tél az ablakon
A redőnyön átszivárog
Szobahőmérsékleten
Párolognak a picinyke álmok
Szusszan egyet a lepedő
Belőle csöpög a száraz víz-szerelem
Mint egy pöttyös fazékfedő
Borul az éjjel a szememre
Alatta gyilkos késsel támad
Az alvadó vér bennem
Valami kegyetlen lukat vájat
A porcelánra tört szívemben
Amit a polcon őriz a ház.
A füstje elszáll a melegnek
Mint a süteményről a máz
Olvad le rólam a lehelet
Ez a mi házunk benne az én
Benne a te és benne a gondolat
Repül tova messze a füstjel
Amit felkapott a fuvallat
Viszi a házunk hírét tova
Jönnek rombolják, döntik rabolják
Van aki beköltözne, van ki nem
A kulcslyukat betömjük
Egy mondathibás tőszóval
Az ablakokat behúzzuk
És kitámasztjuk magunkkal
A kémény füstje mérgező
Ide be nem juthat már senki
Csak te meg én és a szív
Amit a legfelső polcra kell tenni.
A redőnyön átszivárog
Szobahőmérsékleten
Párolognak a picinyke álmok
Szusszan egyet a lepedő
Belőle csöpög a száraz víz-szerelem
Mint egy pöttyös fazékfedő
Borul az éjjel a szememre
Alatta gyilkos késsel támad
Az alvadó vér bennem
Valami kegyetlen lukat vájat
A porcelánra tört szívemben
Amit a polcon őriz a ház.
A füstje elszáll a melegnek
Mint a süteményről a máz
Olvad le rólam a lehelet
Ez a mi házunk benne az én
Benne a te és benne a gondolat
Repül tova messze a füstjel
Amit felkapott a fuvallat
Viszi a házunk hírét tova
Jönnek rombolják, döntik rabolják
Van aki beköltözne, van ki nem
A kulcslyukat betömjük
Egy mondathibás tőszóval
Az ablakokat behúzzuk
És kitámasztjuk magunkkal
A kémény füstje mérgező
Ide be nem juthat már senki
Csak te meg én és a szív
Amit a legfelső polcra kell tenni.
Álmos takaró alatt
Gyöngén mocorog az éjszaka
Bágyadva magából felkel
Sajog a feje, de nincs baja
Mellette az élet ott pihen
Ácsolt szemében minden éjjel
Minden reggellel újra kel
Félős szerelem paplanát
Egy – két folt díszíti fel
Ragyog a csönd
Csak a test zaja néha pendül
Együtt az ész lehangolt húrján
Felettünk a kacagó csillagos ég ül
Talán nekünk is szabad néha
Kicsit bolondnak lenni
A fáradt hétköznapjainkba
Ügyetlen boldogságot csenni
Rokkan az idő
Csak néha billen néhány percet
Reszket a fedő
A vized kiforr lassan belőled
S mikor a csillagod elérted
Én majd betakarózom veled
Bágyadva magából felkel
Sajog a feje, de nincs baja
Mellette az élet ott pihen
Ácsolt szemében minden éjjel
Minden reggellel újra kel
Félős szerelem paplanát
Egy – két folt díszíti fel
Ragyog a csönd
Csak a test zaja néha pendül
Együtt az ész lehangolt húrján
Felettünk a kacagó csillagos ég ül
Talán nekünk is szabad néha
Kicsit bolondnak lenni
A fáradt hétköznapjainkba
Ügyetlen boldogságot csenni
Rokkan az idő
Csak néha billen néhány percet
Reszket a fedő
A vized kiforr lassan belőled
S mikor a csillagod elérted
Én majd betakarózom veled
Tánc.
Egy falat holdfény lépked.
Hattyú szárnyával
Felém bök az ügyetlen angyal.
Zakatol a motor,
Dorombol a picinyke szív
Álomkabátjában pattog az éj
Származnak ők is valahonnan….
És elhullnak a sárguló idővel.
Egyet jobbra….
Belerángatózik a fagy a tájba….
Egyet jobbra….
Szomorúan tipegnek
A nappalok az éjbe.
Egyre jobban
Rágom én is ezt a porladt levegőt.
Egyet balra….
Kicsukjuk a riadt decembert a küszöbre….
Majd hozzá zárjuk magunk.
Jobbra, jobbra….
Itt minden csak fal.
Tavasz, Napfény
Nyárszerű íz kavalkád.
Egyet hátra…vagy kettőt
Ott vagy ahol a múlt idő.
ízzé-porrá zúzott malomtestbe zárva.
Meg kell tanulnod
Nevetni a tükrödön.
Vagy téged őröl fel
Mint learatott ingó búzát
A táncoló malomkő, ott a mellkasodba marva.
Hattyú szárnyával
Felém bök az ügyetlen angyal.
Zakatol a motor,
Dorombol a picinyke szív
Álomkabátjában pattog az éj
Származnak ők is valahonnan….
És elhullnak a sárguló idővel.
Egyet jobbra….
Belerángatózik a fagy a tájba….
Egyet jobbra….
Szomorúan tipegnek
A nappalok az éjbe.
Egyre jobban
Rágom én is ezt a porladt levegőt.
Egyet balra….
Kicsukjuk a riadt decembert a küszöbre….
Majd hozzá zárjuk magunk.
Jobbra, jobbra….
Itt minden csak fal.
Tavasz, Napfény
Nyárszerű íz kavalkád.
Egyet hátra…vagy kettőt
Ott vagy ahol a múlt idő.
ízzé-porrá zúzott malomtestbe zárva.
Meg kell tanulnod
Nevetni a tükrödön.
Vagy téged őröl fel
Mint learatott ingó búzát
A táncoló malomkő, ott a mellkasodba marva.
Oltott lámpa.
Elolvad a légben a lehelet.
Egy avant-garde tündérrel
Fölköpették a csillagokat az égre.
Lila fényben pancsol a kaszáló
Kifakult, fövenyes földi part
A szürke bádogég alatt.
Halkuló lámpafény szitkozódik
Benne valami két irdatlan fehérség matat.
Leszáll az éj, és most mesél
Esti bogárról, szalmaszálról, gyilkosságról.
Kinyílt szemekből vándorolnak az érzelmek
Befolyik a sötét az ablakon.
Néma láng tüzel, gyújtogat még valamit….
Egyikben földi mindenséget
Másikban talán csak fehér derengést.
Félelem kopogtat a szerelemtől ázott falakon.
Valami édesbe szagol, ahogy ráborul
A mellkasára.
Bágyadt illat, a legédesebb….
Pereg a pilláján a pánik harmata
Feltételes jövő rezgeti
S csak öleli a puha jelenét,
Mintha vére folyna.
Visszhangját keresni egy kihűlt folyosón?
Árnyékot sírni a padlónak?
Partokra ülni….hátha meghallgat az ég.
„A neonlámpák tüzén nyugtalanság ég.”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)