Thy Catafalque - Az Ősanya Szól Ivadékaihoz

"Itthon"

Magány, mikor hallod, hogyan parázslik a cigaretta.
Ezredfordulók múlnak el másodpercek nélkül, és néznek tükörbe a másod napos sminkjük maradványaira.
Nyakukba akasztják az estét pizsamának, és várják, hogy az ablak altatót horkoljon nekik.
Az elektromos utcák hörögnek. Apró robbanásokkal siklanak a mentőautók, és te azon gondolkodsz, hogy ezrek halnak meg, miközben a tökfőzelék utolsó cafatkáit kapirgálod, a rozsdamaradványokról. Mosogatóba lököd, és egy "majd holnap"-al elköszönsz a csöpögő konyhától. Ezek az esték olyanok mint a hamu, egyszerűen nem tapadnak. Kisiklanak a kulcslyukon, és a küszöb apró repedésein. Csak az óra ropogtatja folyamatosan az időt, jelezve, hogy vannak még létező dolgok. Pont ő mondja...
És hirtelen nagy lesz akár 2 négyzetméter is, amin nem lélegzik senki.

***

Azt senki nem hallja, amikor egy virág nő. És azt sem mikor meghal egy fa. Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Arra a nőre gondolsz, akit tegnap láttál az utcán, vagy csak azon részeire amit láttál belőle, és, hogy milyen finom ez a joghurt amit nyammogsz, meg, hogy holnap reggel jó lenne lábat mosni. Libidó, és éhség. Éhezés valamire, ami hiányzik, és nincs. Azután olvasol valamit, vagy tévét nézel, hogy ne gondolj magadra, akitől undorodsz. Könnyebb így, másnapokban élni. Nincsenek buzdító szavak, csak okoskodás és képmutatás. A bútor mintái rajzolódnak a tüdőd belső falára még elszenderülsz. A hold azért szép, mert messze van. A hol, pedig azért mert nincs itt. A sehol meg itt van.

Ilyen egy este "itthon".

Kora-őszi-kép

Ez a város, egy belül rothadó dióhéj.

Mindenhol megrágott, és kiköpött arcok.

Sárga, hamiskás harangjátékokkal babáztatják

a megrokkant utcák halvány öregségét.

Belegabalyodtunk az őszinteség savanyú ökörnyálába.

.....

.......hallgassatok már. Kérlek.

Nyavalygó

Szájamban keserű a nyál.
Hangyákkal borított testemen
Rajzik a víz szúrós áttetszése.
Ez is csak egy kép.
A zuhanyból csorgó nedvek
Bőrömhöz érve párává fulladnak.
Tágult szememből hő árad,
Forradásaim sírnak a szabadságtól.

Odakint nők vonyítanak
a márkarengetegben.
Férfiak ugatnak,
Plázatükrökből kilépnek a bábok,
Szalmakezükkel PRADA-ba kapaszkodva.
Ez igen!
 Szobatisztává szocializálódtunk.

Én meg csupa görnyedés vagyok,
és néha együtt üvöltök a világgal.
Gyűrött ingujjamból
Gombok hullanak.
Ezüstös,kopott barna,lomha lila,
Szakadt szerelmek kapcsai.
Ebben a vizes valóságban
Néha minden csak úgy fáj.
A fény ellenálló folyammá válik.
Hol égetve ordít bőrömön,
Hol idegen anyag ként lök a sötétbe.
Egyszer melegem van,
Azután fázom,
Azután mindkettő.
A könnyek néha már csak
fáradt izzadságcseppek,
a  süppedt homokarcokon.
Patkányokat símogatok,
S azok megrágják az ujjam.

A kirakatban szalmanevetés.
Ez egy másik kép.
Ázott hajamról leperegnek a tekintetek.
Csak szakadár zenémet nyávogom
gombokért a pénztemetőben.
Körülöttem halott léptek
a félig folyosón.
Topognak a privát önmegvalósításuk felé
( self-realisation vagy mi....)
Azon gondolkodom, hogy
Kirohanhatnék a lánctalpak alá,
hogy én is hanyatt essek ezen a kényes csatamezőn.
Mert nem számítana.
Úgyis mindnyájan
Az utca rossz oldalán halunk meg.
Szemünkben a guggoló,
fából faragott divatmosollyal.
Hát jó éjszakát gyerekek.

Vígasz

Az előző bejegyzésem egy kicsit....hát borongós hangvételű, mondjuk így. Sok negatív dolog történt velem előzőleg, de már összeszedegettem a mécses szilánkjait.
A mécsesig konkrétan 2 napja jutottam el, este. A szorítást kicsit észjátszós, szabados viselkedéssel próbáltam feldolgozni. Barátom ezt megérezte, látta, átélte, nem tetszett neki. Mikor ezt közölte, s mindketten néma tüntetésbe burkolóztunk a másik ellen, egyszeriben, körülbelül fél óra pukkadás után, kitörtek belőlem a könnyek.Akkor odajött, megkérdezte kb. 4x, hogy mi a gond, mire kinyögtem, magához ölelt, és és csak símogatott, én meg sírdogáltam. Jól esett. Kicsit csend is volt (leszámítva a vinnyogásom), egy kicsit rendbe jött minden. Azzal vígasztalt, hogy vannak ennél rosszabb dolgok, és igaza is volt. Viszont meg mondtam neki, hogy nem tud vígasztalni, ugyanis hiába mondja azt ami igaz, a vígasztalandó egyén nem azt akarja hallani, hogy lehetne rosszabb, hanem,hogy jobb lesz. Hiába tudom én is, hogy vannak az enyémtől sokkal komolyabb problémák is, nekem most ez a problémám, és őszintén akkor tényleg nem érdekelt, hogy igen vannak,akiknek nehezebb, mert nem ismerem őket, és most nekem nehéz, és most nekem kell, hogy jobb legyen. Önző egy gondolat, de akkor és ott, tényleg ezt éreztem. Még ha teljesen igaz is, hogy mások minden nap háborút vívnak.
Talán annyit tudnék erről az egészről mondani, hogy vígasz a csendben rejlik, ha valakit vígasztalni akarsz, csak öleld meg, és hagyd, hogy megtalálja magában a nyugalmat. Ilyenkor csak annyit szeretne érezni igazán, hogy nincs egyedül. Lehet, hogy ez egy kicsit felesleges bejegyzés, csak annyit akartam vele mondani, hogy ebben a mai világban rengeteget jelenthet egy feléd nyújtózó kéz.

Merengés.

Ti szoktatok otthon sírni? Én sokat. Néha félelmetesen sokat. Tegnap is otthon bőgtem az ágyban este 11 után, alvás helyett, jó kis esti program. Annyi ezer töltet üvölt bennem, és nem tudom őket sehogyan kijuttatni, csak így. Sokat sírok este. Magamban. És nem mondom el senkinek. Úgyse érdekelne senkit. Megeresztenének egy sajnálkozó mosolyt, kijelentenék, hogy "ne aggódj, én itt vagyok, nekem bármit elmondhatsz", lehet, hogy néha igaz is, de  2 perc múlva elfelejtik. Különben sem az ő dolguk. Miért érdekelné az embert más saját magán kívül? Most ez így csúf meztelenül rám is éppúgy igaz. Engem is az érdekel, hogy nem hallgatna meg senki. Igazából az, hogy nincs is olyan, akinek sírnom lehetne. Egyszer, talán egy-két hónapja néztem egy rajzfilmet (a Szilaj c. rajzfilm), lovak vannak benne, és bámulatos, hogy tudják tisztelni és szeretni a másikat. És ez tényleg csak film. Mikor szeretett valaha valaki bárki mást is önzetlenül? Hány ember tett olyan dolgot másért, amiből neki abszolút nem volt haszna, csak a másik ember boldogsága? Netán egy áldozat a másikért, lemondani valamiről, ami fontos, hogy amaz mosolyoghasson. Tegyétek a szívetekre a kezeteket, és mondjatok egy számot: hányszor? A szülők ilyenek. Vagy ilyenek voltak. A modern szülők már kezdenek mások, lenni. Mindenhonnan az ego árad. Mindenhonnan.

Egyszer régen elhatároztam, hogy én jó ember akarok lenni. Már akkor tudtam, hogy ezeket a nyomorult embereket őrült nehéz szeretni, mert egoista barmok mind, és az égvilágon semmit nem kapok majd azért, hogy szeretek másokat, csak néha egy-egy morzsát a kenyérből. De én nem akarok olyan lenni, mint ők. Pedig sokat vagyok olyan. És még így is attól szenvedek, és azért bőgök, hogy ők milyenek. Miattuk sírok, hogy ilyen rosszak, és gonoszak. Ti ezért szoktatok sírni? Mikor mással látjátok, hogy rosszat tesznek? Miért ilyenek, neki ez miért jó?

 Könnyebb, mi? Könnyebb csakis magaddal törődni, az a legeslegkönnyebb. Undorító. Mindenki. Ocsmány földi életforma, a legromlottabb.

Egy hozzám közel álló személy, most nagyon beteg. annyira, hogy nem is akar élni. Nem akar teher lenni. Megszakad a szívem ezért. Szeretem, és akarom, hogy érezze, hogy legalább ezért maradjon. Viszont.... van egy másik oldal. Lehet, hogy pesszimizmus, de tegnap ez a gondolat valahogy belefurakodott a tudatomba. Ha az álmaimról kérdezni valaki (ezt senki nem teszi), egyetlen álmom van: anyának lenni. Olyannak, mint az enyém. Örök támasz, egy érett, szeretettel teli gyermeket nevelni. A gyermekek tiszták. Egyedül ők. A maiak kevésbé, de még vannak. Viszont tegnap ez jutott eszembe: érdemes erre a nyomorult, kínokkal bélelt világra gyermeket hozni? Hogy őt is ugyanúgy bántsák majd? Érdemes?

Most mondok valami mást: hogy él az ember? Világra jön, és csak magáért van. Tehát teremtődik egy életforma, ami magának halmoz mindent, a maga jólétéért szolgál, ez az életcélja, aztán meghal. És nincs semmi. Jött egy lét ami nem változtatott semmit semmin, és továbbment. Ennek mi a franc értelme van?

Szerintem az kéne, hogy legyen ez az egész élet, hogy egymást segítsük, egymásért éljünk. Mennyire boldog lehetne mindenki. Az emberi boldogság egyetlen gátja maga az ember. Aki egybenőtt magával, és félti saját magát, elvan a kis porhüvelyében, és ennyi, az egész élete..

És akkor most erre a világra szüljön valaki? Ha ugyanolyan, mint a többi ember: akkor nem ért semmit az egész. Ha egy szerető, gondoskodó, hasznos lélek: boldogtalan lesz mindig. Igen. És az ego miatt lesz boldogtalan, mert egyedül nem lehet mással csak jót tenni. Az embernek kell az, hogy más is tegyen érte, ha mindenki tenne mindnekiért, akkor rendben is lenne, de az ember csak pont annyit tesz a másikért, hogy kapjon vissza, sőt, visszavár mindnet! Ha nem kapja vissza direktben, akkor képes haragot tartani. Én tettem valamit érted, de most tessék, cselekedj te is! Pont annyira szeretik egymást, amennyire a pszichéjük követeli. Muszáj, különben depresszióba esnek. Kell a szeretet illúziója. Nekem az is elég, ha a másik örül....és szeret. De csak addig szoktak örülni, amíg tart az általam kiváltott dolog. Ha mindig örülnének neki, és boldogok lennének, akkor máskor is szívesebben segítesz, már csak azért is, mert az a valaki meglát, és akkor is mosolyog, ha eszébe jut az öröm, ami már rég elmúlt, de általad volt. Igazából kicsit ez is önzés, de közel sem akkora mértékű, ami itt ebben a szürke, nyomorult, sebekkel teli világban folyik.

Egyszerűen undorító.

Kék öngyilkosság

Kéklő hajnal liliomot áztat.
Párás, téli kikötő vize
Dajkál egy embert.
Szemén katarakta, koponyáján lobotómia.

Fejében katarzistól üvöltő bolygók
Keringenek a vaktában szerkesztett űrben
Beleiből rózsaolaj folyik
Hasának ürege gyermekkorral van telítve
vérrögös idő apasztja lázzal fűtött
Eszeveszetten zakatoló szívét!
Vérkörei tágultan erednek.
Tüdejét emlékek feszítik szét
Mellkasában kattognak az elmúlt évek
A szájkosár bomlott szaga
És az anyatej fehér íze...
A szemére száradt szürke hályogban
Igazából az fáj, hogy tudja: ott van.
Hiába tör be a víz a testébe
Ott szivárog az inak közt
Vegyül a gerincfolyadékkal...
A hold sápadt fénye csorog a lábára.
Szájában keserű habot szorongat
Miközben émelygés szorítja gyomrát.
Belül csak sikolt a káosz.
Egy anya, egy apa, egy baba, egy alma
Egy élet, egy mosoly, egy hazugság.
Porcelán bőrén anyja holt csókjai hiányoznak.
Szervezete lázas, sérvektől kínlódik

Minden folyadékba mártott test....

Lustán a víz alá kúszik.
Szeméről fehér derengés mossa le a sarat.

A kéklő hajnal liliomot áztat.
Vize egy embert dajkál álomba végre.
Szemén szivárvány úszik.

Douglas Adams : Galaxis útikalauz stopposoknak - Előszó

"Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap. Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja. Ez a bolygó a következő problémával küzd vagy inkább küzdött: az ott élők többsége ideje nagy részében boldogtalan volt. Számos megoldást javasoltak a probléma gyógyítására, ezek azonban többnyire zöld és piros hasú papírok mozgásához kapcsolódtak, ami meglepő, hiszen végül is nem a színes papírok voltak boldogtalanok.Így hát fennmaradt a probléma: jókora tömegek voltak elkeseredve, és sokan közülük nyomorúságosan érezték magukat, még azok is, akiknek volt kvarcórájuk. Többen mindinkább úgy vélték, hogy kár volt lejönni a fáról. Mások egyenesen azt állították, hogy felmenni is kár volt rá, jobb lett volna, ha ki se bújnak az óceánból.Ám egy csütörtöki napon, csaknem kétezer évvel azután, hogy valakit felszögeztek a fára, mert azt mondta, milyen remek is lenne, ha az emberek a változatosság kedvéért kedvesek volnának egymáshoz, egy Rickmansdorfi kávéházban magányosan üldögélő lány rájött, hol volt kezdettől fogva a hiba, és hogyan lehetne a világot kellemessé és széppé tenni. A megoldás ezúttal helyes volt, bevált volna, és még csak föl se szögeztek volna senkit sehová. Bármily szomorú is, a leány nem jutott el a telefonig, hogy beszámolhasson valakinek a felfedezésről, mert egy szörnyen ostoba katasztrófa meggátolta benne. A megoldás így mindörökre elveszett. Ez a történet nem a leányról szól. Ez a történet a szörnyen ostoba katasztrófáról és egynémely következményéről szól."

Mesteri terminál

(Régebbi születésű)


Elütötte az órám az indulás másodpercét
Torz mutatói egyre csak köröznek
A fejem felett, mint a keselyűk
Indulásba börtönöznek
Kerekei vészesen kattognak
A magukat vonszoló napoknak.
Megnyomorított ez a valóság is
Aluljárók ázott levegőjére sarkall
Útnak indulhatnék egy bizonytalan sínen
Minden perc lökdös, nem marasztal.
Néha megrugdos egy-két tekintetem
Görbe tükröm képzeteiből
Fel-s alá lobban a vágya hollétemnek
Bemondó nyüszít egy sarokból
Hangja beleolvadt a nyüzsgésbe
Szétterjeszti szavait a lég.
„vakszerelvény érkezik
Az ön ismételt vakvágányára”
A neonlámpák tüzén nyugtalanság ég.
Rekedt károgó hang tépi szét
A gondolatmenetem
Még látom az utolsó kifogásaim
A padló tükörlécein vonaglani.
Hogy mi lesz, ha a felszállásom elvétem.
Nem mindegy, melyik peron
Csak akkor ha sehova se visz.
Mesteri terminál ez  a hollét
Csak azokba a dimenziókba sodorja magát
Amikben hisz.
Új világokba nem röpít el
Egy száguldó villanymasina sem
Bárhol is szállok fel,
Szűk lett nekem ez a világ.

Meleg a könnyem

...

Sürög - forog itt mindenki, pattog ötezer irányba, rohangál, reménykedik, de végül mindig egy esős ablak mellet fogja szemlélni a szürke kis dobozt, amiben az élete van.

Versrészlete egy készülő ciklusnak :)

"Ajkára csepegő ezüstesőből
ezüst madarakat fon
S elengedi őket
a Szélen repülőket
aztán maga köré falat von
a szélén, a piros üveg élén
táncol a por.  ..."