My way

Nem minden útnak van célja....néha lehet, hogy épp a céltalanság kell, hogy legyen a cél.
(Nekem végülis mindegy, csak Te fogd mindig a kezem, minden sinlécre taposva...)

Mélységek hava

Még csak sírdogál
az ecsetre festett ég.
Még forog a sárban
a megfáradt kerék.
Egyre csak rakodnak le a napok.
Velencei maszkok vigyorognak
S én félek, itt maradok.
Megindulnak az égi hadak
Táncoló háborút vívnak
Vonulnak végig az ablakok alatt.
Árva pillantásom utánnuk röpül
Mint egy szélvésztől kergetett
Megsárgult papírrepülő.
Karodba cibál a szél.
Melegedtől oltott,
Havas táj ringat.
mellkasoddal szemben
a kicsiny szív se fél.
Hidegtől sem reszket
mert megteremtettél.
Barna fényű lámpással mutatod az utat.
mélységes havakban,
Varázslatok alatt.
Ha a szikrázó fehérben
elveszteném szemem
tudom, hogy a lelked hője
mutat utat nekem.
Mikor megfogod a kezem,
S kivezetsz a sötét télből.

Objektív kiakadás, emlékezetből

Uszályok vonulnak az égen. Haragoszöld járatok csúszkálnak az arany határban. Az őrület határán...talán. De ez még régen volt. Mint álló elevenkép, íródik előttem újra az eltűnt idő, azokból a percekből.
Szép, szép, szép, szépek,szépek,szépek,szép....Nap,nap,nap, napfény, fény, nap....Üvölteni kéne. Az emberek elfelejtettek üvölteni. Eleven, ösztöni tépő akarat az üvöltés.Távolra küldi a feszültséget. Messze az aranyhatárba....messze tőlem.
De ez még régen volt...nyáron. Van mikor ott benn, a szervek közt annyi keserűség és utálat halmozódik, hogy szinte nem kap tőle levegőt az ember. Annyira egyszerű gyógyszerei vannak az életnek, mégsem élünk velük. Kimentem a vasútra, a világ szélére, és közepére, és...nem tudtam élni azzal, ami segít, csak félig. Hangok is voltak benne, nem csak nyers, elemi erő...de segített. Kiléptem az időből, a vilából, és csak én éltem egyedül. Meg ő a szívemben, még ha ezek a pillanatok nem is róla szóltak. Mert Ő mindenhol ott van, nem is lehetne máshol. Kinyit egy kis ablakot, és a szívemből tekint a világra. Elhalkulnak a fények, az álmok, az uszályok az égen, a vasút lakói, kaszáló pókok, lepkék, tücskök, bodobácsok, hallgat a nap, és a nyugvó ég is, csak lebeg.
Lebegnek az arcok, szállnak a feszült elektronok, áramolnak ki a nyitott mellkasomból. Beteg, kétségbeesett harag kavarodik a levegőben, útálat, gyűlölet, felöklendezett felszineség, tűréshatárok felszakadása..Mind felesleges energia. Égesse el a nap, puha lágy melege. Engedjenek vissza a megnyugvás ölére...Szerelmem karjaiba. Üvölts, harapj egyet a világból, azután lélegezz egyet a természetből, és rájössz, hogy hova visz az a vasút a lábaidnál.

C2.

Kint háború van. Bent meg szorít valami...rámcsimpaszkodott, nem hagy békén. Rezgett a dolog, és azután rámtelepedett. Szemem előtt füstkarikákból áll össze a naptár. Ugrál a szivem, sikítozik, kiabál, jajveszékel...De nem hallja senki. Én meg csak fogom be a pofáját, nem sok sikerrel. Még mindig üvölt a C. Üvölt az elmúlt évekből is, és az elmúlt percekből. Kiszaladnék az ablakon, és elaludnék egy villám ölén.

C.

Ahogy kilépett a zeneiskolából, beborult az ég. Négyésfél óráig nyomta a c-t szüntelen. El is aludt alatta, egyet vagy másfelet. Közben elgémberedett a keze, a szája és talán a szíve is. Hogy tud egy idétlen techinkai rezzenés hiánya így fájni? Néha elindultak dallamok a fejében...de a születés kezdeténél megszüntek. Csak a dó maradt. C.

...

Van valahol egy néma bolygó...
Azon túl vagyunk mi is.

A Mi Házunk

Lassan kifolyik a tél az ablakon
A redőnyön átszivárog
Szobahőmérsékleten
Párolognak a picinyke álmok
Szusszan egyet a lepedő
Belőle csöpög a száraz víz-szerelem
Mint egy pöttyös fazékfedő
Borul az éjjel a szememre
Alatta gyilkos késsel támad
Az alvadó vér bennem
Valami kegyetlen lukat vájat
A porcelánra tört szívemben
Amit a polcon őriz a ház.
A füstje elszáll a melegnek
Mint a süteményről a máz
Olvad le rólam a lehelet
Ez a mi házunk benne az én
Benne a te és benne a gondolat
Repül tova messze a füstjel
Amit felkapott a fuvallat
Viszi a házunk hírét tova
Jönnek rombolják, döntik rabolják
Van aki beköltözne, van ki nem
A kulcslyukat betömjük
Egy mondathibás tőszóval
Az ablakokat behúzzuk
És kitámasztjuk magunkkal
A kémény füstje mérgező
Ide be nem juthat már senki
Csak te meg én és a szív
Amit a legfelső polcra kell tenni.

Csepp-csepp.

Táncosok kopognak
Az ablakon.
Aztán lefolydogálnak
És ágyat vetnek az avaron.

Álmos takaró alatt

Gyöngén mocorog az éjszaka
Bágyadva magából felkel
Sajog a feje, de nincs baja
Mellette az élet ott pihen
Ácsolt szemében minden éjjel
Minden reggellel újra kel
Félős szerelem paplanát
Egy – két folt díszíti fel
Ragyog a csönd
Csak a test zaja néha pendül
Együtt az ész lehangolt húrján
Felettünk a kacagó csillagos ég ül
Talán nekünk is szabad néha
Kicsit bolondnak lenni
A fáradt hétköznapjainkba
Ügyetlen boldogságot csenni
Rokkan az idő
Csak néha billen néhány percet
Reszket a fedő
A vized kiforr lassan belőled
S mikor a csillagod elérted
Én majd betakarózom veled

Tánc.

Egy falat holdfény lépked.
Hattyú szárnyával
Felém bök az ügyetlen angyal.
Zakatol a motor,
Dorombol a picinyke szív
Álomkabátjában pattog az éj
Származnak ők is valahonnan….
És elhullnak a sárguló idővel.
Egyet jobbra….
Belerángatózik a fagy a  tájba….
Egyet jobbra….
Szomorúan tipegnek
A nappalok az éjbe.
Egyre jobban
Rágom én is ezt a porladt levegőt.
Egyet balra….
Kicsukjuk a riadt decembert a küszöbre….
Majd hozzá zárjuk magunk.
Jobbra, jobbra….
Itt minden csak fal.
Tavasz, Napfény
Nyárszerű íz kavalkád.
Egyet hátra…vagy kettőt
Ott vagy ahol a múlt idő.
ízzé-porrá zúzott malomtestbe zárva.
Meg kell tanulnod
Nevetni a tükrödön.
Vagy téged őröl fel
Mint learatott ingó búzát
A táncoló malomkő, ott a mellkasodba marva.

Oltott lámpa.

Elolvad a légben a lehelet.

Egy avant-garde tündérrel

Fölköpették a csillagokat az égre.

Lila fényben pancsol a kaszáló

Kifakult, fövenyes földi part

A szürke bádogég alatt.

Halkuló lámpafény szitkozódik

Benne valami két irdatlan fehérség matat.

Leszáll az éj, és most mesél

Esti bogárról, szalmaszálról, gyilkosságról.

Kinyílt szemekből vándorolnak az érzelmek

Befolyik a sötét az ablakon.

Néma láng tüzel, gyújtogat még valamit….

Egyikben földi mindenséget

Másikban talán csak fehér derengést.

Félelem kopogtat a szerelemtől ázott falakon.

Valami édesbe szagol, ahogy ráborul

A mellkasára.

Bágyadt illat, a legédesebb….

Pereg a pilláján a pánik harmata

Feltételes jövő rezgeti

S csak öleli a puha jelenét,

Mintha vére folyna.

Visszhangját keresni egy kihűlt folyosón?

Árnyékot sírni a padlónak?

Partokra ülni….hátha meghallgat az ég.

„A neonlámpák tüzén nyugtalanság ég.”