Elolvad a légben a lehelet.
Egy avant-garde tündérrel
Fölköpették a csillagokat az égre.
Lila fényben pancsol a kaszáló
Kifakult, fövenyes földi part
A szürke bádogég alatt.
Halkuló lámpafény szitkozódik
Benne valami két irdatlan fehérség matat.
Leszáll az éj, és most mesél
Esti bogárról, szalmaszálról, gyilkosságról.
Kinyílt szemekből vándorolnak az érzelmek
Befolyik a sötét az ablakon.
Néma láng tüzel, gyújtogat még valamit….
Egyikben földi mindenséget
Másikban talán csak fehér derengést.
Félelem kopogtat a szerelemtől ázott falakon.
Valami édesbe szagol, ahogy ráborul
A mellkasára.
Bágyadt illat, a legédesebb….
Pereg a pilláján a pánik harmata
Feltételes jövő rezgeti
S csak öleli a puha jelenét,
Mintha vére folyna.
Visszhangját keresni egy kihűlt folyosón?
Árnyékot sírni a padlónak?
Partokra ülni….hátha meghallgat az ég.
„A neonlámpák tüzén nyugtalanság ég.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése