Uszályok vonulnak az égen. Haragoszöld járatok csúszkálnak az arany határban. Az őrület határán...talán. De ez még régen volt. Mint álló elevenkép, íródik előttem újra az eltűnt idő, azokból a percekből.
Szép, szép, szép, szépek,szépek,szépek,szép....Nap,nap,nap, napfény, fény, nap....Üvölteni kéne. Az emberek elfelejtettek üvölteni. Eleven, ösztöni tépő akarat az üvöltés.Távolra küldi a feszültséget. Messze az aranyhatárba....messze tőlem.
De ez még régen volt...nyáron. Van mikor ott benn, a szervek közt annyi keserűség és utálat halmozódik, hogy szinte nem kap tőle levegőt az ember. Annyira egyszerű gyógyszerei vannak az életnek, mégsem élünk velük. Kimentem a vasútra, a világ szélére, és közepére, és...nem tudtam élni azzal, ami segít, csak félig. Hangok is voltak benne, nem csak nyers, elemi erő...de segített. Kiléptem az időből, a vilából, és csak én éltem egyedül. Meg ő a szívemben, még ha ezek a pillanatok nem is róla szóltak. Mert Ő mindenhol ott van, nem is lehetne máshol. Kinyit egy kis ablakot, és a szívemből tekint a világra. Elhalkulnak a fények, az álmok, az uszályok az égen, a vasút lakói, kaszáló pókok, lepkék, tücskök, bodobácsok, hallgat a nap, és a nyugvó ég is, csak lebeg.
Lebegnek az arcok, szállnak a feszült elektronok, áramolnak ki a nyitott mellkasomból. Beteg, kétségbeesett harag kavarodik a levegőben, útálat, gyűlölet, felöklendezett felszineség, tűréshatárok felszakadása..Mind felesleges energia. Égesse el a nap, puha lágy melege. Engedjenek vissza a megnyugvás ölére...Szerelmem karjaiba. Üvölts, harapj egyet a világból, azután lélegezz egyet a természetből, és rájössz, hogy hova visz az a vasút a lábaidnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése