Régen történt, még mikor a csodák reggel 6 előtt elkezdődtek. Kiléptem a házból, és az ég lángolni kezdett. Két perc alatt úgy lettél gyerekből felnőtt, mintha beléd tömték volna az időt. Homokos partból emelkedtél ki, hegedűszó mellett. A homok porrá vált, s belénk fújta a szél. Bőröd redői alatt úgy sütött a nap, mint a lámpafény, ami mellett mesét mondanak. Úgy éreztem magam, mint azok a hercegnők, a pornófilmek végén, pedig csak ócska szűz voltam egy körhintán. Mindig azt szeretted. Bedobtál az ágyba, betörtél az ajtón, és belém nyomtad azokat a szörnyetegeket. Egyszerre voltam véres, könnyes, és gyönyörű. Kardtánc volt ez, keringő a háború közepén. Megkeményedtünk, testünkből emeltünk falat. Egy falat belőlem, egy belőled, és így fogy el a hold. A mesét elmondták, a sárkány feje lehull, de mi már nem tudunk kimászni a gyomrából. Már az emésztősavak bomlott szagát érzem rajtad. Beletörtem a koszos falitükörbe, és most várom, hogy kimosson az eső. Hozz nekem esőt, öntözz meg, s ha majd kihajlik a derekam, köss reá virágot. A húsból nem lesz szerelem. Nem cafatok vagyunk, akik lógnak egymás nyakán. Nem...virágok vagyunk, a hajdani harcmezőn. Körülöttünk felrobbant minden, és a csöndből fakadunk újra. És a haláltáncban majd kilépkedünk a sáros földből. Együtt.
