Az előző bejegyzésem egy kicsit....hát borongós hangvételű, mondjuk így. Sok negatív dolog történt velem előzőleg, de már összeszedegettem a mécses szilánkjait.
A mécsesig konkrétan 2 napja jutottam el, este. A szorítást kicsit észjátszós, szabados viselkedéssel próbáltam feldolgozni. Barátom ezt megérezte, látta, átélte, nem tetszett neki. Mikor ezt közölte, s mindketten néma tüntetésbe burkolóztunk a másik ellen, egyszeriben, körülbelül fél óra pukkadás után, kitörtek belőlem a könnyek.Akkor odajött, megkérdezte kb. 4x, hogy mi a gond, mire kinyögtem, magához ölelt, és és csak símogatott, én meg sírdogáltam. Jól esett. Kicsit csend is volt (leszámítva a vinnyogásom), egy kicsit rendbe jött minden. Azzal vígasztalt, hogy vannak ennél rosszabb dolgok, és igaza is volt. Viszont meg mondtam neki, hogy nem tud vígasztalni, ugyanis hiába mondja azt ami igaz, a vígasztalandó egyén nem azt akarja hallani, hogy lehetne rosszabb, hanem,hogy jobb lesz. Hiába tudom én is, hogy vannak az enyémtől sokkal komolyabb problémák is, nekem most ez a problémám, és őszintén akkor tényleg nem érdekelt, hogy igen vannak,akiknek nehezebb, mert nem ismerem őket, és most nekem nehéz, és most nekem kell, hogy jobb legyen. Önző egy gondolat, de akkor és ott, tényleg ezt éreztem. Még ha teljesen igaz is, hogy mások minden nap háborút vívnak.
Talán annyit tudnék erről az egészről mondani, hogy vígasz a csendben rejlik, ha valakit vígasztalni akarsz, csak öleld meg, és hagyd, hogy megtalálja magában a nyugalmat. Ilyenkor csak annyit szeretne érezni igazán, hogy nincs egyedül. Lehet, hogy ez egy kicsit felesleges bejegyzés, csak annyit akartam vele mondani, hogy ebben a mai világban rengeteget jelenthet egy feléd nyújtózó kéz.
A mécsesig konkrétan 2 napja jutottam el, este. A szorítást kicsit észjátszós, szabados viselkedéssel próbáltam feldolgozni. Barátom ezt megérezte, látta, átélte, nem tetszett neki. Mikor ezt közölte, s mindketten néma tüntetésbe burkolóztunk a másik ellen, egyszeriben, körülbelül fél óra pukkadás után, kitörtek belőlem a könnyek.Akkor odajött, megkérdezte kb. 4x, hogy mi a gond, mire kinyögtem, magához ölelt, és és csak símogatott, én meg sírdogáltam. Jól esett. Kicsit csend is volt (leszámítva a vinnyogásom), egy kicsit rendbe jött minden. Azzal vígasztalt, hogy vannak ennél rosszabb dolgok, és igaza is volt. Viszont meg mondtam neki, hogy nem tud vígasztalni, ugyanis hiába mondja azt ami igaz, a vígasztalandó egyén nem azt akarja hallani, hogy lehetne rosszabb, hanem,hogy jobb lesz. Hiába tudom én is, hogy vannak az enyémtől sokkal komolyabb problémák is, nekem most ez a problémám, és őszintén akkor tényleg nem érdekelt, hogy igen vannak,akiknek nehezebb, mert nem ismerem őket, és most nekem nehéz, és most nekem kell, hogy jobb legyen. Önző egy gondolat, de akkor és ott, tényleg ezt éreztem. Még ha teljesen igaz is, hogy mások minden nap háborút vívnak.
Talán annyit tudnék erről az egészről mondani, hogy vígasz a csendben rejlik, ha valakit vígasztalni akarsz, csak öleld meg, és hagyd, hogy megtalálja magában a nyugalmat. Ilyenkor csak annyit szeretne érezni igazán, hogy nincs egyedül. Lehet, hogy ez egy kicsit felesleges bejegyzés, csak annyit akartam vele mondani, hogy ebben a mai világban rengeteget jelenthet egy feléd nyújtózó kéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése