Merengés.

Ti szoktatok otthon sírni? Én sokat. Néha félelmetesen sokat. Tegnap is otthon bőgtem az ágyban este 11 után, alvás helyett, jó kis esti program. Annyi ezer töltet üvölt bennem, és nem tudom őket sehogyan kijuttatni, csak így. Sokat sírok este. Magamban. És nem mondom el senkinek. Úgyse érdekelne senkit. Megeresztenének egy sajnálkozó mosolyt, kijelentenék, hogy "ne aggódj, én itt vagyok, nekem bármit elmondhatsz", lehet, hogy néha igaz is, de  2 perc múlva elfelejtik. Különben sem az ő dolguk. Miért érdekelné az embert más saját magán kívül? Most ez így csúf meztelenül rám is éppúgy igaz. Engem is az érdekel, hogy nem hallgatna meg senki. Igazából az, hogy nincs is olyan, akinek sírnom lehetne. Egyszer, talán egy-két hónapja néztem egy rajzfilmet (a Szilaj c. rajzfilm), lovak vannak benne, és bámulatos, hogy tudják tisztelni és szeretni a másikat. És ez tényleg csak film. Mikor szeretett valaha valaki bárki mást is önzetlenül? Hány ember tett olyan dolgot másért, amiből neki abszolút nem volt haszna, csak a másik ember boldogsága? Netán egy áldozat a másikért, lemondani valamiről, ami fontos, hogy amaz mosolyoghasson. Tegyétek a szívetekre a kezeteket, és mondjatok egy számot: hányszor? A szülők ilyenek. Vagy ilyenek voltak. A modern szülők már kezdenek mások, lenni. Mindenhonnan az ego árad. Mindenhonnan.

Egyszer régen elhatároztam, hogy én jó ember akarok lenni. Már akkor tudtam, hogy ezeket a nyomorult embereket őrült nehéz szeretni, mert egoista barmok mind, és az égvilágon semmit nem kapok majd azért, hogy szeretek másokat, csak néha egy-egy morzsát a kenyérből. De én nem akarok olyan lenni, mint ők. Pedig sokat vagyok olyan. És még így is attól szenvedek, és azért bőgök, hogy ők milyenek. Miattuk sírok, hogy ilyen rosszak, és gonoszak. Ti ezért szoktatok sírni? Mikor mással látjátok, hogy rosszat tesznek? Miért ilyenek, neki ez miért jó?

 Könnyebb, mi? Könnyebb csakis magaddal törődni, az a legeslegkönnyebb. Undorító. Mindenki. Ocsmány földi életforma, a legromlottabb.

Egy hozzám közel álló személy, most nagyon beteg. annyira, hogy nem is akar élni. Nem akar teher lenni. Megszakad a szívem ezért. Szeretem, és akarom, hogy érezze, hogy legalább ezért maradjon. Viszont.... van egy másik oldal. Lehet, hogy pesszimizmus, de tegnap ez a gondolat valahogy belefurakodott a tudatomba. Ha az álmaimról kérdezni valaki (ezt senki nem teszi), egyetlen álmom van: anyának lenni. Olyannak, mint az enyém. Örök támasz, egy érett, szeretettel teli gyermeket nevelni. A gyermekek tiszták. Egyedül ők. A maiak kevésbé, de még vannak. Viszont tegnap ez jutott eszembe: érdemes erre a nyomorult, kínokkal bélelt világra gyermeket hozni? Hogy őt is ugyanúgy bántsák majd? Érdemes?

Most mondok valami mást: hogy él az ember? Világra jön, és csak magáért van. Tehát teremtődik egy életforma, ami magának halmoz mindent, a maga jólétéért szolgál, ez az életcélja, aztán meghal. És nincs semmi. Jött egy lét ami nem változtatott semmit semmin, és továbbment. Ennek mi a franc értelme van?

Szerintem az kéne, hogy legyen ez az egész élet, hogy egymást segítsük, egymásért éljünk. Mennyire boldog lehetne mindenki. Az emberi boldogság egyetlen gátja maga az ember. Aki egybenőtt magával, és félti saját magát, elvan a kis porhüvelyében, és ennyi, az egész élete..

És akkor most erre a világra szüljön valaki? Ha ugyanolyan, mint a többi ember: akkor nem ért semmit az egész. Ha egy szerető, gondoskodó, hasznos lélek: boldogtalan lesz mindig. Igen. És az ego miatt lesz boldogtalan, mert egyedül nem lehet mással csak jót tenni. Az embernek kell az, hogy más is tegyen érte, ha mindenki tenne mindnekiért, akkor rendben is lenne, de az ember csak pont annyit tesz a másikért, hogy kapjon vissza, sőt, visszavár mindnet! Ha nem kapja vissza direktben, akkor képes haragot tartani. Én tettem valamit érted, de most tessék, cselekedj te is! Pont annyira szeretik egymást, amennyire a pszichéjük követeli. Muszáj, különben depresszióba esnek. Kell a szeretet illúziója. Nekem az is elég, ha a másik örül....és szeret. De csak addig szoktak örülni, amíg tart az általam kiváltott dolog. Ha mindig örülnének neki, és boldogok lennének, akkor máskor is szívesebben segítesz, már csak azért is, mert az a valaki meglát, és akkor is mosolyog, ha eszébe jut az öröm, ami már rég elmúlt, de általad volt. Igazából kicsit ez is önzés, de közel sem akkora mértékű, ami itt ebben a szürke, nyomorult, sebekkel teli világban folyik.

Egyszerűen undorító.